Múlt hét péntek délután (Isztambulon és Dubaion keresztül) megérkeztem Cape Townba, Dél-Afrikába. A Lausanne-i mozgalom konferenciáján veszek részt, ami a világevangélizációval foglalkozik (www.capetown2010.com). Egy családnál van a szállásom az egyik külvárosban, Lansdowne-ban. Egy másik magyarral, illetve egy máltai és egy sri lankai sráccal lakunk együtt. Szombaton Claude-dal (Málta) és Józsival (Hu) elmentünk világot látni. Bementünk vonattal a városköztpontba, és kisétáltunk a kikötőnegyedbe. Közben megebédeltünk egy indiai étteremben, nézelődtünk, fényképezgettünk, és olyan jól eltelt az idő, hogy a visszafelé menő vonatunkat lekéstük... szombat lévén ugyanis fél 7 körül elment az utolsó... Úgyhogy ott maradtunk a belvárosban és ki kellett talánunk, hogy mihez kezdjünk. A szállásadóink azt mondták, hogy valameddig ki tudnak jönni értünk, csak addig jussunk el valahogy.
Cape Townban nagyon érdekes módon működnek a taxik. A hagyományos személygépkocsik mellett, amik elég drágák, minibuszok közlekednek, amik 12-12 személyesek, de annyi embert zsúfolnak be, amennyit csak tudnak.
Mielőtt kijutottam volna, megkérdeztem egy dél-afrikai barátomat, hogy mire vigyázzunk, és az egyik dolog, amit mondott, az pont az volt, hogy ha lehet, akkor ne üljünk be ilyen minibusz-taxikba. De mivel nem volt nagyon más választásunk, beültünk egy ilyen taxiba. Semmi bajunk nem lett persze, viszont így egy nagyon közeli személyes tapasztalatot nyertünk arról, hogy mennek errefelé a dolgok.
A taxiban először kevesen voltunk (és csak hárman fehérek), úgyhogy az úton néha lassított az autó, és az ajtónál ülő srác kikiabált, hogy mi az úti cél, és ha valaki arra tartott, akkor megálltak és felszállhatott. 1-2 ilyen megállás után megtelt az autó, sőt, szerintem olyan 16-an is lehettünk olykor a kocsiban...
Közben nagyon jó fajta reggae zene ment a háttérben, és mi csak mentünk az egyre sötétedő úton. Aztán egy nagyon izgalmas vita kezdődött a mikrobuszban. Volt két utas Kongóból, és az ajtónál álló srác (aki szomáliai volt) elkezdte mondani, hogy a kongóiakban nincs szenvedély, és “sz*r alakok”. Mondanom sem kell, heves szóváltás következett, és néha nem tudtuk, hogy ez hova fog vezetni, de érdekes módon végül teljesen lenyugodva, mosolyogva váltak el egymástól.
Amikor kiszálltunk a mikrobuszból, még egy Whinberg? nevű helyen kellett várnunk pár percet. Ezalatt az idő alatt bementünk egy boltba, találkoztunk kéregetőkkel, és végül egyikük megosztotta velünk az evangéliumot, és mivel nem lehetett érteni mindent, amit mondott, egy muzulmán lány segített 1-2 helyen. Hihetetlen ez a sokszínűség, amivel itt találkozni. Fehérek, feketék és színesek, keresztények, muzulmánok, és nem vallásosak...
Nagyon hálás vagyok ezért a kalandért, mert úgy érzem egy kicsit beleláthattunk Cape Town és a cape town-iak életébe.
Most értünk vissza a Kesztyűgyárból Ringatóról és eszembe jutott, h. erről még nem is írtam a blogon, pedig nagyon szeretjük. A Ringató egy olyan foglalkozás, ahol anyucik és babucik együtt énekelnek, mondókáznak egy félórát kodályi elvek alapján. Ahogy Hermann Alice is írja a művészeti nevelésről: "Aki szereti a szépet, az életet szereti..." Én a legtöbb mondókázós ölbeli játékot, altatót itt tanulom, meg a homályba merült régről ismert dalok is itt jutnak eszembe, frissülnek fel, másznak át a passzívból az aktív készletbe. Ezrus ma leginkább a mesés-színesre festett falat meg a gyerekeket bámulta:) rám se nézett végig:( Hát igen, szerintem önálló kis baba lesz, ha egyszer lábra pattan. A Ringató mára kisebb mozgalommá fejlődött, és Budapest több kerületében, meg több vidéki városban is folynak foglalkozások egész évben. Csak ajánlani tudom. A családi találkáról visszafele jövet például Ezrusnak többször sírásra görbült a szája, de egy-egy mondókával sikerült felvidítani, és pár dal alatt álomba is szenderült a kocsiülésben, ami nagy dolognak számít nálunk. A képen a foglalkozások alapján készült CD-vel ellátott könyv látható, ami nagy segítség itthon, hogy eszembe jussanak a szövegek.
