Tegnap este a Twain's nevet viselő helyi pub-ban voltunk, hogy meghallgassunk néhány helyi jazz-muzsikust. Az állandó csapat fergeteges volt, és a legtöbb vendég is jól imprózott. Hát igen, nagyjából az improvizációról szólt az est, vagyis a banda eljátszotta a témát, és aztán egy szólóhangszeres a dal harmóniáira rájátszotta saját dallamait, így akár 6-8 percesre nyújtva 1-1 dalt. Közben volt néha egy kis négyezés, amikor felváltva a dob szólózik 4 ütemet, majd 4 ütemet játszik egy szólista. És ebben a kaotikus zenei dzsungelben mégis minden zenész tudta, hogy épp hol tartanak.
A Vineyard gyülekezet pásztora Chris is játszott a gitárján, ugyan csak két dalban, de jó volt hallgatni. Enehvel mindig is a gitáros zenékhez vonzódtunk leginkább...
Kicsit vicces volt belegondolni abba, hogy én Magyarországon más magyaroktól tanultam jazz-t, holott ez alapvetően egy amerikai és valamelyest fekete zene...
Az este végére már zsongott a fejünk. Ugyanis annyira sűrű ez a zene, hogy ha az ember megpróbál rá odafigyelni, akkor óhatatlanul elfárad, mert folyamatos a feszültség.
Még egy valami jutott eszembe a jazzről, amit még korábban le akartam írni. Don Miller, a Blue like jazz (Kék, mint a jazz) c. könyv szerzője írja még a könyv bevezetőjében, hogy régebben nem szerette a jazz-t, épp azért, mert nincs benne katarzis/feloldás. Aztán látott egy szaxofonost, aki végig becsukott szemmel játszott. Azt mondja van, hogy látnunk kell először, hogy valaki szeret egy bizonyos dolgot ahhoz, hogy aztán mi is megszeressük. Istennel is sokszor így működik. Előbb látnunk kell valakit, aki szereti, hogy aztán mi is megkedveljük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése