Bár nem vagyok fekete, sokszor inkább érzem magam afrikainak, és lelkileg sokkal közelebb áll az ő spiritualitásuk, mint a sajátunk, ami sokszor "hiszek hitetlenül" hit, elhaló és elkalandozó imádság, heti vagy havi bibliaolvasás, stb. Bár innen indulok én is, szeretnék "délebbre utazni" az imádság terén.
Ma este beszélgettünk Kabaiyával, és ő elmondta, hogy felkel 4kor, hogy imádkozzon, aztán 5kor visszafekszik. Aztán, amikor reggel felkel, imádkozik és igét olvas. Délben szintén olvas igét. Aztán este, úgyszintén igét olvas és imádkozik (amikor otthon van, akkor este a családjával együtt tart csendességet).
Az egyik óránkon a tanár azt javasolta, hogy próbáljunk meg naponta 15 percet imádkozni. Kabaiya kérdése az volt, hogy ha valaki nem tud imádkozni, akkor miért akar pásztor lenni? Ha pedig pásztor akar lenni, akkor miért kell imádságra kényszeríteni? Jogos kérdés... és nehogy bárki félreértsen, nekem is kihívás a napi 15 perc imádság is.
A napokban olvastam Dánielről, hogy naponta 3x imádkozott. Ezt persze korábban is tudtam róla, és mindig is egyfajta példának tartottam. Ami viszont csak most világosodott meg előttem az az, hogy ő egy magasbeosztású állami tisztviselő volt, minden bizonnyal ezernyi feladattal és mégis volt ideje naponta 3x imádkozni. Tehát nincs kifogás...
1 megjegyzés:
Sziasztok!
Az amerikai utatok áldásaival kapcsolatban eszembe jut egy kedvenc olvasmányom, a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség alapításáról, amiben az alapító házaspár a kezdetek kezdetén szintén amerikai ösztöndíjjal voltak kint egy évig.
Ha nem bánjátok, idézek belőle egy kicsit:
"Egyértelmű, hogy az Ég-ajándékozta tanulmányútnak nem volt más célja, mint hogy felkészülhessünk későbbi hivatásunkra. Fontos útmutatásokat kaptunk a mindennapi életre vonatkozóan, időrendi sorrendben elsőként az éjszakai virrasztást. (...)Egy éjszaka enyhén megrázták a vállamat, mintha valaki fel akarna ébreszteni, de nem volt ott senki. Felkeltem hát, és ittam egy pohár tejet. A következő éjjel ugyanez történt, majd harmadnap is, mindig ugyanebben az időben: három órakor. Jo-val (a felesége) megértettük, hogy nem véletlenről van szó, és elkezdtünk néhány percen át imádkozni. Pár hónap elteltével az 1 órás időtartam látszott megfelelőnek. Az ima azután alvásunkat is betöltötte, mintha állandóan imádkoztunk volna, természetesen és minden erőfeszítés nélkül, ahogy lélegzik az ember. Megértettük, hogy Jézus társául fogad minket az olajfák hegyi virrasztáshoz. Rá kellett jönnünk, hogy nincs mély lelki élet, ha személyesen nem kötelezzük el magunkat a Vőlegény közelségében.(...)
Az amerikai presbiteriánus testvéreken keresztül kaptuk meg a hit ajándékát. Earl Morey lelkész már az első összejövetelen megkért, hogy imádkozzam a betegekért. Kimondhatatlan öröm volt, amikor éreztem, hogy a kezeim alatt kiegyenesednek egy mozgássérült ember tagjai, s láttam, ahogy boldogan távozik. Azután egy agydaganatban szenvedő asszony jött. Nagy melegséget éreztem, és biztos voltam benne, hogy Isten cselekszik. Tudtam, hogy mindez nem értem, hanem a leendő közösségért történik, ahogy azt a későbbiek igazolták is.
Szegények és kicsik voltunk a nagy és gazdag Amerikában. Az ösztöndíj csak tanulmányi költségünket fedezte, megélhetésünket nem. A Gondviseléstől függtünk, mind a munkát, mind az adományokat illetően. Rendíthetetlen lett a hitünk az Atya gondoskodásában, aki tudja, mire van szükségünk. Megtanultunk hitben kapni, és megtanultunk adni is. (…) Boldogító kiváltság volt szegénynek lenni egy gazdag országban, és egészen a Gondviseléstől függni.” (Efraim testvér: KÉSEI ESŐK – egy új közösség születése)
Az Úr adjon nektek hasonló kegyelmeket és tapasztalatokat! +:) Zsuzska
Megjegyzés küldése