Bár a hóemberek még végső haláltusájukat vívják, tegnaptól megint beköszöntött a finom tavasz. Az emberek annyira beindultak tőle, hogy hirtelen mindenki elkezdett napszemüveget, meg strandpapucsot hordani. Mondjuk volt, aki télen is felvette:) Az én kis mókuslelkem is ünnepel, Lucretius gyönyörű Venus himnusza jut eszembe. Közlöm a fordítását, lécci tekintsetek el a bálványimádástól, számomra ez a himnusz az Élet győzelméről, a Tavasz-szerelemről szól...
Római népünk anyja, halandók s istenek üdve,
Megtartó Venusunk, ki a bolygó égi jelet s a
Gályás tengert, dús földünket megsokasítod
Sok-sok néppel, mert ami él, az mind a te mûved,
S tõled van, hogy látja a nap keltét s ragyogását:
Elfut elõled a szél, jöttödre eloszlik az égnek
Minden fellege, és leleményes jó anyaföldünk
Ontja eléd a virágot; rád mosolyognak a tenger
Habjai és tündöklik nyájas fénnyel az égbolt.
Mert mihelyest az idõ a derûs kikeletre kinyílik,
És a tavasz serkentõ langy szellõi vigadnak,
Jöttödet, istennõ, legelõször a röpke madárkák
Népe jelenti: szivük mélyét átjárja varázsod,
Majd a szilaj barmok tombolnak a friss legelõkön,
S ússzák át a folyókat. Majd mi csak él a világon,
((Bájadtól rabul ejtve, erõdtõl megbabonázva,))
Mind megy utánad, bárhova is vezeted, csalod õket.
Végül a tengereken, hegyeken, zúgó folyamokban,
Kis madarak lombos fészkén meg a tarka mezõkön
Mindenik élõnek szívébe beoltva az édes
Vágyat, eléred, hogy fajukat fenntartani törnek.
Tóth Béla fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése