Megérkeztünk!!!

Részletek később...

Nagy utazás

A majd egy hetes pakolás, újrapakolás, újrarendezés és cucc-sűrítés után nagyjából minden bent van. Készen állunk!
Bár a herce-hurca a csomagokkal, meg a 3 óra várakozás Frankfurtnál nem a kedvenc részem, a repülést várom.
Amúgy ezekben az utolsó napokban találkoztunk még néhány barátunkkal utoljára, egyikük meg is próbált elrabolni minket (Thirza - most is tőle írok). Sok ilyen találkozásunkban éreztük azt, hogy egymás szövetségesei vagyunk Isten országának építésében földrajzi és kulturális távolságtól függetlenül.

New Orleans 2. rész

Szombaton reggeli után rögtön el is indultunk, hogy bejárjuk a francia-negyedet és megismerkedjünk a város nappali arcával. A séta nagyon jól sikerült, de jól el is fáradtunk benne, úgyhogy kerestünk egy jó kis éttermet, ahol megkóstolhattuk a Jambalaya-t a Gumbo csirkét, meg néhány tengeri herkentyűt (apró tengeri rákokat pontosabban). A kiadós ebéd után pedig beszereztünk egy kis praliné-t, egy jazz-plakát utáni vadászatba kezdtünk (amit aztán éjszaka talált meg Zoli az egyik boltban), hatalmas gombóc fagyikat vettünk, majd egyszerűen kifeküdtünk a fűre a folyóparton, nem messze a gőzösöktől.
Egyébként a sétánk közben egyre csak csodáltuk a kovácsoltvas erkélyeket, melyek New Orleans jellegzetességei. És néha Budapest utánérzetünk támadt (na nemcsak a piszkos macskaköves utcáktól, hanem azok szépségétől is). Több utcazenész produkciójánál is megálltunk (talán mondanunk sem kell, hogy a város majd minden pontján lehet találkozni velük), és némelyikük lélegzetelállítóan tehetséges volt. Közülük is kiemelkedett egy kopasz fekete hölgy, aki Eva Cassidy-t énekelt egy gitárossal, Grandpa Elliot, aki régi nótákat énekelt egyszál magában gyönyörűen szépen, illetve Buckethead, aki egyszerre ütötte a ritmust a vödrön, és rögtönzött szövegeket énekelt bele.
Estére a sétától már kissé elcsigázva tévedtünk a Frenchmen streetre, ahol a legjobb jazz klubbok találhatók. Itt egy Közel-keleti vacsi elköltése mellett döntöttünk, amit nem bántunk meg, bár elsőre nem tűnt túl jónak a hely.
Ezután egy jazz-gitáros és énekes közös játékába hallgattunk bele (zeneileg nekem ez volt a legmegragadóbb) de sajnos itt nem tudtunk leülni így hamarosan tovább álltunk.
Ahogy hazafelé csalingáztunk még belehallgattunk 1-2 banda játékába és megkóstoltuk a híres Hand-grenade koktél, amit aztán jóízűen kortyolgattunk hazafelé.
Vasárnap még meg néztünk egy temetőt (ezekben a föld fölé, tehát temetkeztek általában tehetősebb polgárok), aztán indultunk is hazafele. Csak a tapasztalatért megálltunk még a Gulf-öböl partján, aztán jött az út.
Örülünk, hogy eljutottunk még ide, szerintünk méltó befejezése volt ez itt tartózkodásunknak.

New Orleans 1. rész

Az utolsó kalandunk itt az államokban New Orleansba vezetett, a jazz szülőhazájába. Két itteni magyar barátunkkal, Csabával és Zolival keltünk útra. A kicsit kevesebb mint 8 órás autóút során áthaladtunk Alabama, és Mississippi államokon és így érkeztünk meg Luisiana-ba. Út közben nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra, hogy úgy látszik van még egy olyan hely, ahol szeretik a franciákat Franciaországon kívül is (:P persze tudom ott van még Quebec)...
Mivel az úton az időeltolódás miatt nyertünk egy órát, időben érkeztünk, hogy péntek este is belevessük magunkat a éjszakai életbe. Első utunk a Bourbon streetre vezetett, a féktelen dorbézolás utcájába. Talán meglepő, de erre a kocsmákkal és szórakozóhelyekkel zsúfolt kis utcára leginkább szag alapján lehetett ráismerni (vagy ennek nincs köze ahhoz, hogy a francianegyed leghírhedtebb utcája :P). Ezt az utcát keresztényként csak olyanoknak ajánljuk, akik ki tudják szűrni a különböző hatásokat. Például kaptunk meghívást a "Temptation Gentlemen's Club"-ba (Kísértés Úriemberek Klubja), de azt inkább kihagytuk. Egy másik zavarbaejtő hagyomány, hogy a zsúfolt tornácokról színes gyöngysorokat dobálnak le az úton hömpölygő tömegbe, amiket bárki megkaphat egy kis cicimutogatásért cserébe. Nekem enélkül is sikerült egy pirosat, egy fehéret, meg egy zöldet összegyűjteni emlékbe:) (Eneh)
Viszont találtunk itt egy nagyon jó helyet, a Fritzel's-ben ugyanis hagyományos európai jazz-t játszottak. Ide még pont időben ültünk be, és rögvest meg is kóstoltuk a Hurricane koktélt (nyilvánvalóan van egy kis irónia a névben...). A banda nagyon jól játszott, a második világháború előtti időkre emlékeztető derűs hangulattal. A koncertnek több különlegessége is volt. Az egyik a zongorista szóló száma volt. Egyszerűen nem bírtuk levenni a szemünket a kezéről! Már nem mintha láttuk volna, mert olyan gyorsan mozgott keze, és olyan precízen találták el ujjai a billentyűket, hogy azt élvezet volt hallgatni, illetve megpróbálni követni a szemünkkel. Zoli barátunk is csak elmosódva látta a zongorista kezeit, pedig ő nem is ivott :D A másik különlegesség az volt, hogy egy 8O. (!) születésnapját ünneplő new orleans-i jazz-zenész is úgy döntött, hogy itt ünnepel barátaival, és a koncert második felében ő is bekapcsolódott trombitájával (amúgy dobos, bőgős, zongorista és pozán-os volt a csapatban). Az már talán említésre sem méltó, hogy a banda akkor játszott először abban a felállásban. A koncert után sétálgattunk kicsit a parton, jókat beszélgettünk, majd eltettük magunkat éjszakára...

Meló

Múlt héten még munkába készülődtem ezidőtájt, de ma már nem kell mennem. Ebben az évben sokat tanultam konyhai kisegítőként az "életről". Na nem volt ez olyan kellemes folyamat, mint mondjuk beülni a könyvtárba és átlapozni egy könyvet, viszont annál fontosabbak a tanulságok. A főnököm Rick volt, egy fekete szakács, aki szótlanságával és mogorvaságával különös légkört teremtett a konyhában. Akik ismernek azok tudják, hogy a konyhai munka mondjuk sosem volt az erősségem, de a félelem, hogy mi van ha valamit elszúrok és Rick észreveszi, sokszor bénító volt. De ez a környezet arra is rávilágított, hogy milyen kis sumák vagyok bizonyos helyzetekben. Meg arra is, hogy a munkát nem tekintem istentiszteletnek/dicsőítésnek. Azt is megértettem, hogy túl érzékeny vagyok arra, hogy mások mit gondolnak rólam, és hogy látnak, és hogy nehezemre esik hibázni és vállalni a felelősséget.

Rick-et nem tekintem a legjobb főnökömnek, mert nem kommunikált jól, és nem voltak egyértelműek a feladatok amiket elvárt, de azért tanultam tőle, még a hibáiból is. Azt is becsülöm benne, hogy kb. 10 éve végez egyfajta börtön-missziót és viszi az evangéliumot oda, ahova nem sok jó hír jut el. Attól tehát, hogy nem bírtam emberileg még tesóként tekintek rá és hálás vagyok ezért a tapasztalatért.

Az utolsó hetekben3 fontos bölcsességet osztott meg velem, amik sztem mind mély dolgok a maguk módján:

1. A feltételezés a tudád legalacsonyabb formája. Akár halálos is lehet.

2. Emlékezz a sötétségben arra, amit a világosságban tanultál.

3. Csak két dolog nem változik: az, hogy Isten nem változik, és az, hogy minden más igen. Számolj a változással és akkor nem fog semmi meglepetésként érni. Nem kell maradandó megoldásokat találni időleges problémákra. Az öngyilkosság például ilyen: maradandó megoldás egy időleges problémára. De tágabb értelemben ilyen az is, ha például elválsz. Ha megölöd a kapcsolatotokat a feleségeddel. Állandó megoldás egy ideiglenes problémára...

Mozi + vacsi

Tegnap a Fork and Screen (Villa és képernyő) elnevezésű helyen voltunk néhány barátunkkal, ahol nemcsak olcsón jutottunk mozijegyhez, hanem még vacsit is rendelhettünk. Úgy működött a dolog, hogy a terembe magunkkal vittük az étlapot, és miután kiválasztottuk mit szeretnénk megnyomtuk a gombot az asztalon és odajött egy pincér, hogy felvegye a rendelést. Ja, amúgy kényelmes székek és asztalok voltak a teremben, úgyhogy kicsit több helyünk volt mint egy átlagos moziban. Természetesen elkalandoztunk, hogy milyen poén lenne egy ilyen otthon...

Amúgy az Angyalok és démonok című Dan Brown regény film-változatát néztük meg, ami már csak teológiai témája miatt is kötelező (kéne hogy legyen) minden teológusnak. Ez a film jóval jobb volt mint a Da Vinci-kód, bár sok minden elég kiszámítható volt. Azon is meglepődtünk kicsit, hogy a végkicsengése nem is különösen katolikus vagy Isten-ellenes. Végül eljutunk oda néhány kardinális kivégzése után, hogy hit és tudomány mégiscsak megfér egymás mellett (nem mintha ez nekem vagy az én generációmnak valaha is kérdés lett volna...)

De összességében nagyon jó volt az élmény, részben a barátok, részben pedig a mozi extra szolgáltatásai miatt.

végső búcsúk

Ma mindhárom gyülinktől elbúcsúztunk, teljesen kimerültem a végére, de a szívem túlcsordul a hálától, ha belegondolok, milyen csodálatos embereket ismerhettünk meg itt, és mennyi örökkévaló barátság kezdődött el ez alatt az év alatt is. Az Allsoulsban csak simán részt vettünk az istentiszteleten, ahol mellesleg egy bagoly és pár kígyó is bekapcsolódott a Teremtő dicséretébe, mivel a környezettudatos élet volt a téma, érdemes meghallgatni... A Vineyardban már beindultak a könnycsatornák, a preka előtt ugyanis Chris kihívott minket középre, hogy úgynevezett "kiküldő imát" mondjanak értünk, csakúgy áradt ránk a mennyei Erő és áldás... Rengeteg ölelést kaptunk, fényképeket csináltunk, százszor elbúcsúztunk. Az üzenet is tökéletesen passzolt a kiküldéshez: Isten nem a mi erőnkre, forrásainkra, képességeinkre épít, mert az nem lenne elég semmire, a mi részünk csak az egyszerű engedelmesség, Ő ruház fel erővel arra, amire elhív, ugyanazzal az erővel amivel Jézust feltámasztotta a halálból. Aztán még hátravolt a magyar gyülekezet, ahol szintén nagyon kedves volt mindenki, Endre szolgálatát két ajándék könyvvel is megköszönték. Erre a hétre megint összegyűlt egy csomó meghívás, aztán pénteken utazunk még egyet, Zolival meg Csabával nekivágunk New Orleansnak. Alig várom.

diplomaosztó

Hát ezt is megértük. Tegnap, azaz szombaton megkaptam a ThM (Master of Theology) diplomámat. Nem érzem magam ettől okosabbnak :P de jól esett lezárni ezt az évet így hivatalosan is. Kicsit örülök is, hogy itt ilyen nagy dolgot csinálnak belőle.

A családunkat nagyszerű magyar barátaink Zoli és Csaba illetve a gyüli-családunk Robbie, Chris és Susan pótolták. Meg persze ott voltak azok a családok is, akiket Hálaadáskor meg Karácsonykor megismertünk, jól esett őket is viszont látni.

Mint az a képeken is látható, a négyszögletes sapkánál csak a kapucni volt mókásak, amit a ceremónia keretében ránk aggattak.

Amúgy végig nálam volt a diplimaosztó alatt egy gumi-egér, de aztán nem rosszalkodtam...

Este pedig stílszerűen a Golden Buddha (Arany Buddha) étteremben ünnepeltünk, ahol ínyenc kínai kaját szolgálnak fel. Mondjuk annyi volt az extra, hogy délután elmentünk egy kis sétára, és félórával a megbeszélt idő után értünk haza (2 és fél órát beszélgettünk és észre se vettük, úgy elrepült az idő). Tehát kb. 1 órával később értünk oda mint az összes többi barátunk. Aki ismer minket, az mondjuk nem lepődik meg...

Nekem sokszor furcsa érzés a figyelem középpontjában lenni, de az is igaz, hogy úgy éreztem, hogy van mit ünnepelni. Hisz mégiscsak elkészítettem angol nyelven egy tudományos munkát...

No School

Bizony. A héten már semmilyen iskolai kötelezettségem nincs... (most biztos mindenki sajnál)

Bezzeg szegény Eneh... ő még javában tanul a vizsgáira...

Amúgy a nagy elköszönések idejét éljük. Utoljára megyünk vacsizni professzorokhoz, barátokkal, utolsó beszélgetésekre kerül sor a többi külföldi diákkal. Holnap Kabaiya-t búcsúztatjuk...

Eneh Decatur-i búcsúmerengései

Elkezdődött a nagy búcsúzkodás, nem bírom... Minden nap ezt a kérdést hallom: "Are you ready to go home?" És ilyenkor mindig azt gondolom, h. ha tudnátok milyen régóta készen vagyok hazamenni, bármelyik gépre felpattantam volna, ha lehetett volna:) Nem tehetek róla, én ilyen kis szárnyaszegett száműzött madár vagyok idegenhonban. Persze ez nem zárta ki, hogy sok szép élmény és kapcsolat idefűzzön... Hiányozni fog Decatur, nagyon is. Bárcsak ne lenne minden ilyen kettős, zavaros meg összekuszált. Egyébként mindenféle búcsút utálok és próbálok messzire kerülni, vagy legalábbis elbújni előle. Ez itt nem nagyon fog sikerülni. Nemrég megünnepeltek minket, mert külföldi diákok vagyunk, és borzasztóan meggazdagítjuk a campus életét: finom sütipartit szerveztek, indiai, japán, magyar!!, meg kóreai finomságokkal. Holnap a barátnőim partit szerveznek a tiszteletemre, aztán páran meghívtak utolsó vacsorára, jövő héten megyünk utoljára dolgozni, meg jön a nagy kalapdobálós taláros diplomaosztó, meg piknik, stb. Lassan bezár a clothes closet, már 3 zsák cuccot összeszedtem, amit vissza kell vinni. Csak éljem túl valahogy ezt a sok érzelmi megrázakódtatást:) Pont ilyen kis süni vagyok, szúrós, de édes:)
Köszönet Komáromi Karesznak, meg Katona Orsinak a képért.

Debbievel és Bobbyval

Made with Slideshow Embed Tool

A hétvégén South Carolina-ba utaztunk, hogy meglátogassuk misszionárius-barátainkat, akik "véletlenül" épp most töltöttek egy évet az USA-ban ahogy mi is.

Az utunk Greenville-ig azért volt kalandos, mert Eneh és köztem egy 2 éves kisfiú ült, akinek nagy hangulatváltásai voltak és így volt hogy keservesen sírt, volt hogy meg csak kacagott.

Greenville-ben találkoztunk Bobby-ékkal és ők vittek minket tovább Columbia-ba, de csak miután körbenéztünk kicsit Greenville belvárosában (a vízeséses képek pl ott készültek. Hát nem gyönyörű?).

Jó volt velük találkozni, beszélgetni. Hol angolul hol magyarul. Most hogy itt kint vagyunk egész egyértelmű, hogy milyen kis ország Magyarország, és annyira megható, hogy ők így rátaláltak és megismerték a mi nyelvünket, a mi kultúránkat és megbecsülik mindazt az értéket, amit a magyarok képviselnek vagy tettek le az asztalra (pl. tőlük tudtam meg, hogy az Intel processzort egy magyar származású ember fejlesztette ki).

Este szétnéztünk a Columbia International University campus-án. Mondták, hogy nagyon missziós gondolkodású mindenki, de a hely atmoszférája azonnal megcsapott minket. Érezni lehetett az imádságos légkört valahogy (volt egy imatorony is, ami nagyon megfogott. Egy épület két toronnyal ahova el lehet vonulni imádkozni). Külön érdekesség, hogy találkoztunk egy rwandai anglikán püspökkel, aki az ő Amerikában végzett missziójukat koordinálja (bámulatos, hogy ezt is megértük. Afrikaiak, ázsiaiak és délamerikaiak fogják megtéríteni a Nyugatot). Aztán elmentünk és egy nagyon hangulatos cukrászdában üldögéltünk, ami azért is szokatlan, mert Amerikában nincs túl sok magyar értelemben vett cukrászda...

Vasárnap az East Coast Church-be mentünk, ahol élő volt a dicsőítés, de aztán az igehirdetőt egy hatalmas vásznon láthattuk. Itt a keleti parton több városban és több helyszínen folyik az istentisztelet ugyanazzal a tanítóval. Magától az ötlettől nem vagyunk nagyon elragadtatva, de néha szerintem ez is kifejezetten jól használható (a prédikáció amúgy szingli pasiknak szólt, hogy hogy figyeljenek jobban oda magukra, ami persze szórakoztató volt, de nem fogjuk a legmélyebb lelki élményeink közé számolni). Ami különleges volt, hogy a teremben különböző "állomások" voltak felállítva. Volt kenyér és bor, kereszt amire rá lehetett szögezni dolgokat, és mécsesek, amiket meg lehetett gyújtani imádság közben. Ez a része különösen izgalmas volt.

A hazaúton Will, a kisfiú nevetős kedvében volt, úgyhogy mi is jókat derültünk (rajta)

Már csak alig több mint 3 hét...

haj

Ma megszabadultam hajam jelentős részétől. Eredetileg meg akartam növeszteni, de már nem vagyok tizenéves (a hajam sem) és meguntam a vesződést...

Barátunktól Kabaiya-tól kértük el a hajnyíróját, azzal követtük el a merényletet. Fodrászhoz nem akartam elmenni, mert magyarul sem tudom rendesen elmagyarázni, hogy mit szeretnék a hajammal... szóval Eneh nekiállt nyesni...

és ez lett belőle:

Kicsit szokatlan, de elégedett vagyok :)