Debbievel és Bobbyval

Made with Slideshow Embed Tool

A hétvégén South Carolina-ba utaztunk, hogy meglátogassuk misszionárius-barátainkat, akik "véletlenül" épp most töltöttek egy évet az USA-ban ahogy mi is.

Az utunk Greenville-ig azért volt kalandos, mert Eneh és köztem egy 2 éves kisfiú ült, akinek nagy hangulatváltásai voltak és így volt hogy keservesen sírt, volt hogy meg csak kacagott.

Greenville-ben találkoztunk Bobby-ékkal és ők vittek minket tovább Columbia-ba, de csak miután körbenéztünk kicsit Greenville belvárosában (a vízeséses képek pl ott készültek. Hát nem gyönyörű?).

Jó volt velük találkozni, beszélgetni. Hol angolul hol magyarul. Most hogy itt kint vagyunk egész egyértelmű, hogy milyen kis ország Magyarország, és annyira megható, hogy ők így rátaláltak és megismerték a mi nyelvünket, a mi kultúránkat és megbecsülik mindazt az értéket, amit a magyarok képviselnek vagy tettek le az asztalra (pl. tőlük tudtam meg, hogy az Intel processzort egy magyar származású ember fejlesztette ki).

Este szétnéztünk a Columbia International University campus-án. Mondták, hogy nagyon missziós gondolkodású mindenki, de a hely atmoszférája azonnal megcsapott minket. Érezni lehetett az imádságos légkört valahogy (volt egy imatorony is, ami nagyon megfogott. Egy épület két toronnyal ahova el lehet vonulni imádkozni). Külön érdekesség, hogy találkoztunk egy rwandai anglikán püspökkel, aki az ő Amerikában végzett missziójukat koordinálja (bámulatos, hogy ezt is megértük. Afrikaiak, ázsiaiak és délamerikaiak fogják megtéríteni a Nyugatot). Aztán elmentünk és egy nagyon hangulatos cukrászdában üldögéltünk, ami azért is szokatlan, mert Amerikában nincs túl sok magyar értelemben vett cukrászda...

Vasárnap az East Coast Church-be mentünk, ahol élő volt a dicsőítés, de aztán az igehirdetőt egy hatalmas vásznon láthattuk. Itt a keleti parton több városban és több helyszínen folyik az istentisztelet ugyanazzal a tanítóval. Magától az ötlettől nem vagyunk nagyon elragadtatva, de néha szerintem ez is kifejezetten jól használható (a prédikáció amúgy szingli pasiknak szólt, hogy hogy figyeljenek jobban oda magukra, ami persze szórakoztató volt, de nem fogjuk a legmélyebb lelki élményeink közé számolni). Ami különleges volt, hogy a teremben különböző "állomások" voltak felállítva. Volt kenyér és bor, kereszt amire rá lehetett szögezni dolgokat, és mécsesek, amiket meg lehetett gyújtani imádság közben. Ez a része különösen izgalmas volt.

A hazaúton Will, a kisfiú nevetős kedvében volt, úgyhogy mi is jókat derültünk (rajta)

Már csak alig több mint 3 hét...